Szeretem Yalomot. Élvezettel olvasom írásait. Teljes szívemből ajánlom mindenkinek, regényei a laikusok számára is élményt jelenthetnek.
Yalomtól olvastam az egzisztenciális félelmeinkről, ami segített megértenem saját magamat, és amivel ma már én is dolgozom a coaching folyamataimban.
Ezek az egzisztenciális félelmeink: a szabadság, az elszigeteltség, az élet értelmének keresése és az elkerülhetetlen halál.
A szabadságot mindenki pozitívan értékeli, és igyekszik azt minden erejével elérni. Az elakadások akkor jelentkeznek, amikor megértjük a szabadság valódi jelentését. Hiszen, mikor megértjük, hogy a szabadság valójában azt jelenti, hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni az életünkért, a tetteinkért, a döntéseinkért és választásainkért, akkor legtöbben megtorpanunk.
Akkor vagyunk igazán szabadok, amikor már nem a külvilágot hibáztatjuk, hanem felismerjük és megértjük, hogy mi magunk vagyunk felelősek azért, ami a világunkban zajlik és történik. Ehhez a megértéshez bizony erőfeszítésekre van szükség. A belső szabadság elérése hosszú, mély és sokszor fájdalmas munkát kíván, mégpedig saját magunkkal. Ennek köszönhetően megerősödünk, és kevésbé leszünk kiszolgáltatottak a külső körülményeknek és eseményeknek.
Hogy ne legyünk magányosak, elszigeteltek, mindannyian körülvesszük magunkat emberekkel, társakkal, barátokkal, ismerősökkel az életünkben. A társak jelenléte biztonságot nyújt, és enyhíti a bizonytalanságtól való félelmünket. Holott tudjuk, hiába vannak kísérők az utunkon, az utat egyedül kell bejárnunk, s végül magányosan távozunk.
„Akkor válunk igazán felnőtté, ha képesek vagyunk elviselni a bizonytalanságot”, más szóval képesek vagyunk önmagunk számára biztonságot adni. Ezért is fontos, hogy megismerjük és szeressük magunkat.
Az életünk értelmének kérdése leginkább életünk delén kerül előtérbe, amikor számba vesszük addigi eredményeinket, és a hogyan tovább kérdését. Ez velem is ugyanígy történt. 40 éves múltam, amikor előjöttek bennem ezek a gondolatok, de akkor dübörgő erővel, zaklatottan, néha már kétségbeesetten.
Korábban egyedül éltem, minden időmet a munkahelyemen töltve egy nagyvállalat vezető pozíciójában. Csak aludni jártam haza. Ma már tudom, hogy ez egyfajta menekülés volt a részemről. A munkám, a fontosnak hitt beosztásom, a munkatársakkal töltött idő elhitette velem, hogy minden rendben van, minden teljes, hisz van értelme az életemnek, vannak társaim, és én magam döntök a sorsomról. Nem is engedtem magamnak időt a megállásra, gondolkodásra. Aztán, mikor a körülményeim változtak, rákényszerültem a szembesülésre, hogy mindez csak egy menekülés, és egy nagyon törékeny burok.
A halál egy igen kényesen kezelt téma a mi kultúránkban. Szinte tabu, amit nem vagyunk képesek a maga természetességében kezelni. Ezzel is még félelmetesebbé téve azt.
Gyermekként sokszor nem is találkozunk a halállal, azt gondoljuk, hogy ideiglenes, esetleg visszafordítható, illetve szilárdan hisszük, hogy csak az időseket érinti.
Felnőtteknél aztán kialakulnak azok a védekező mechanizmusaink, amikre „szükségünk van”, és amelyek a halál tagadására épülnek. Ahogy korosodunk, mind gyakrabban kerülünk közvetlen kapcsolatba a halállal, pl. szeretteink halála, vagy különböző betegségek révén, ami felerősíti szorongásunkat.
Ezek az egzisztenciális félelmek legtöbbször együtt, egymással összefonódva jelennek meg, és irányítják vagy határozzák meg cselekedeteinket. Jellemzően életünk közepén erősödnek fel igazán.
Összességében elmondhatjuk, hogy az egzisztenciális szorongások hullámzó intenzitással kísérnek végig bennünket teljes életutunkon. A kérdés az, hogy miképpen tudunk ezekkel megbirkózni, hogy ne hatalmasodjanak el rajtunk. Yalom azt mondja (és én egyetértek vele), hogy a létkérdések tudatosítása a kulcs. Hiszen amivel képesek vagyunk szembenézni, és hajlandóak vagyunk megismerni, azt képesek leszünk kezelni is.
felhasznált források:
- Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia
- kulturaterapia.wordpress.com