Mai tudásommal és tapasztalatommal látom a környezetemben, hogy nagyon sokan hasonlóan élik az életüket, mint én tettem. Önámításban, félelemben. Csak a felszínen lavírozva. Bízva abban, és állandóan azon aggódva, görcsölve és szorongva, hogy a rendszerük nem omlik össze, nem törik darabjaira. Pedig ami felszínes az elmúlik. Nem képes megmaradni, hiszen nincs gyökere, nem áll biztos lábakon, nem képes dinamikusan megújulva változni. A félelem görcsössé tesz minket, állandó feszültséget és ellenállást tart fenn bennünk, ami elbizonytalanít, bezárttá és kishitűvé tesz, és így biztos gátja a fejlődésnek.

Én azoknak szeretnék támogatást adni, akiknek elegük van az önámításból. Akik érzik, hogy nem jó irányba haladnak, vagy nem jó helyen toporognak, akik érzik a bizonytalanságot, a megrekedést, érzik az állandó stresszt és félelmet. Azoknak, akik – hozzám hasonlóan – tudják, hogy különlegesek, és azt tapasztalják, nem igazán illenek, illeszkednek bele környezetükbe, hanem inkább ők maguk formálják azt. Azoknak az erős társaimnak, akik lehet, hogy elfelejtették, vagy elrejtik, mi is lakozik bennük. Akik esetleg elakadtak, megtorpantak, vagy csak még magasabban szárnyalnának. Az újítóknak, jobbítóknak, reformereknek, bátraknak, akik sikeresek, nyitottak és hitelesek szeretnének lenni.

Mikor megfogalmazódott bennem az igény, hogy írjak, nem volt bennem tiszta a mit és a miért. Ennek következtében sokat bizonytalankodtam, állandóan megkérdőjeleztem magam, hogy képes vagyok-e rá, és legfőképpen, hogy meg szabad-e tennem, érdemes-e megtennem. A legkülönbözőbb könyveket, forrásokat olvasva is csak egyre inkább azt éreztem, hogy mindenki ugynazt mondja. Mindenki kicsit másképpen, máshonnan megközelítve. Mintha ugyanabból a kottából játszanának. Akkor meg minek? Minek mondjam el én is ugyanazt? Mi az én hozzáadott értékem (mert hát eredeti végzettségem közgazdász)? Kinek lenne ez érdekes? Mármint, ha ugyanazt elismétlem?

Csak később kezdtem megérteni, hogy azért tűnik ez így nekem, mert a lényeg, a következtetések, amiket én leszűrtem, azok állnak össze egy képbe, azok foglalják össze mind jobban és egységesebben azt, ami nekem fontos. És ez az, amit már érdemes másokkal is megosztani. És hogy mi ez? Mármint, amit szeretnék sokakkal megosztani? Ez a szereteten alapuló hitelesség, amihez az önismeret vezet el minket. Ez az, amit annyira fontosnak tartok, amit annyira keresek és hiányolok, amit szeretnék, hogy mind többen értsenek és kövessenek.

Persze ez egy folyamat, amin végig kell menni, amin érdemes végig menni. A megismerés-megértés-elfogadás-szeretet állandóan ismétlődő, lassú folyamata. Ami mindenki számára más és más, de a folyamat szerkezete ugyanaz. Még egyszer: megismerés → megértés → elfogadás → szeretet.

Ez a folyamat csak akkor járható be, ha lágyan és finoman bánunk magunkkal, és egyáltalán mindenkivel és mindennel, aki és ami minket körülvesz, és velünk történik. Ezt annyira fontosnak, alapvetőnek tartom, hogy a Lágyság vált számomra a kulcsszóvá, a legfőbb üzenetté. Ez a lágyság szépen összetett és kifejező. Jelenti az elfogadást, a megbékélést, a nyugodtságot és nyugalmat, a tisztázást, a kíváncsiságot és nyitottságot, az egyensúlyt, a kis lépéseket és türelmet. Ennek a lágyságnak az alapja – mint szerintem minden másnak is – a szeretet.

Aki mindenáron változni, változtatni szeretne, erőltetve, nyaggatva, megfeszülve, görcsösen, az épp az ellenkezőjét éri el fene nagy igyekezetével. Magába zárja, bemerevíti a jelen állapotot, amitől szabadulna. A görcsös változni akarás fizikailag, lelkileg és szellemileg is megfeszít. Se ki, se be. Megszűnik az áramlás. Új dolog nem képes bejönni, hiszen azt nem leszünk képesek befogadni, a régiek pedig nem tudnak távozni, hogy helyet adhatnának bármi másnak. Magára a problémára helyezzük a hangsúlyt, márpedig amire figyelünk, koncentrálunk, az válik a valóságunkká. Ezt olvasva talán még inkább érezhetjük a bennünk lévő feszülést, feszítést.

Mindenhonnan ömlik ránk, hogy mit kell tennünk, milyennek kell lennünk, hogyan kell, hogyan tudunk megváltozni. Szeretném, ha megállnánk egy pillanatra, és végiggondolnánk, hogy mindezek kinek az elvárásai. Valóban ekkora szerepe van a társadalmunknak és környezetünknek, hogy teljes mértékben meghatározzák, hogyan élünk? Tudom, hogy ez a fő oka annak, hogy annyi boldogtalan emberrel találkozunk. Akik megfelelnek, vagy meg akarnak felelni ezeknek az elvárásoknak, és nem foglalkoznak azzal, el sem gondolkodnak azon, hogy nekik valójában mi a jó, mi az, ami őket szolgálja. Szerintem nem a „társadalmi siker” a belső nyugalmunk, a belső egyensúlyunk forrása.

Leginkább abban bízom, hogy munkámmal, írásaimmal kiváncsivá és nyitottabbá tudok tenni másokat, és úgy érzik majd, hogy nem kaptak meg mindent, amit szeretnének; hogy amit adok, az nem teljes, és tovább akarnak menni megkeresni a bennük felmerült kérdésekre a választ, a saját válaszaikat.

Az elkövetkező időszakban tematikus írásokat jelentetek meg itt a blogomban. Egy általam felépített, kidolgozott folymatot: Önmagunk megtalálása 3 lépésben.

  1. EGYSÉG: TUDATOSSÁGUNK NÖVELÉSE
  2. EGYSÉG: ÖNMAGUNK MEGISMERÉSE
  3. EGYSÉG: ÖNMAGUNK SZERETETE

 

„Az igazi kihívás az ember számára, hogy megtalálja az utat önmagához.

…Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.” – Hermann Hesse