Félelem és Önámítás 1.

Örök életemben küzdöttem a megfelelési vággyal, sőt, nevezhetjük kényszernek is.

Gyerekkoromban a szüleimmel, a testvéremmel, az iskolában, a csapattársaimmal. És később is mindenhol, minden emberi kapcsolatomban, legyen szó barátságról, szerelemről vagy munkáról.

Pitiztem a szeretetért, az elfogadásért. Pedig én magam nem fogadtam el saját magamat. Nem mertem önmagam lenni. Nem is tudtam, mi az, hiszen nem ismertem magam. Csak a külvilággal foglalkoztam, és az onnan jövő – általam kreált, feltételezett, kivetített, bevonzott – elvárásokkal. Teljesen bele is zavarodtam és megtörtem (azt is mondhatom, összetörtem), ami egyre közelebb vitt a káoszhoz. Befeszültem, görcsössé váltam, és néha-néha kitörtem, amit persze a körülöttem lévők nem értettek (és valójában én sem), hiszen kívülről minden szépnek és tökéletesnek látszott.

Az életemet a félelem, a félelmeim irányították. Most már tudom, hogy ennek a hátterében valamiféle önbecsapás állt. Az önámításom, hogy minden rendben, hogy tisztában vagyok magammal és a céljaimmal. Pedig távolról sem volt így. Sikeres voltam a munkámban, anyagiakban jó életet teremtettem magamnak szép ruhákkal, lakással, autóval és minden más materiális külsőséggel. De ez nem tett boldoggá. Belül állandóan őrlődtem, küzdöttem, aggódtam, elbizonytalanodtam, egyedül voltam. Féltem. Mert nem ismertem magam, nem mertem saját magam mélyére menni, és feltenni az igazán fontos kérdéseket, hogy esélyt adjak arra, hogy megtaláljam a saját válaszaimat, és így a biztonságomat és nyugalmamat.

Az észheztérésem, amikor már tudtam, hogy ez így nem mehet tovább úgy 37 éves korom körül kezdődött. Persze nem egycsapásra. Szépen lassan, állandó kibillenésekkel, megtorpanásokkal, értetlenséggel, elbizonytalanodással, fellángolásokkal és mélyrepülésekkel. Egy bizonyos fokú stabilitást, vagyis inkább biztonságot csak évekre rá kezdtem érezni. A folyamat tényleg lassú és lágy volt.

A teljes vagy tökéletes biztosság, biztonság érzése még ma sem jött el. Nem is törekszem, nem is vágyom rá. Szeretem a kételyeimet, kérdéseimet, tanulásaimat. Jól vagyok. És mosolygok. Igen. Itt ülök, és írok. Tudom, hogy miről és miért. Egy véget nem érő folyamatban egyre jobban tisztába jövök magammal, az érzéseimmel és a tetteimmel. Van egy csodálatos párkapcsolatom, jó és inspiráló barátaim, klassz munkám, vidéki életem, amiben kibontakozhatok. Hosszú út vezetett idáig, és most már biztos, hogy tovább folytatom ezt az utat.