SOKFÉLÉK VAGYUNK, 1. rész

 

Mindannyian ismerjük a jin és jang ősi (első említése i.e. 1250-re tehető) szimbólumát, és nagyjából azzal is tisztában vagyunk, mi ennek a szimbólumnak a jelentése. A Wikipédián található meghatározás szerint a jin jel egyik megközelítő jelentése „a hegy árnyékos oldala”, míg a jang jel jelentése „a hegy napos oldala”. Nem csak egymással ellentétben levő tulajdonságokat, formákat jelölnek, hanem ugyanakkor jelképezik az átalakulást az egyik végletből a másikba.

A jin és a jang egységet jelképez. Az ellentétes dolgok közötti egységet, melyek nem választhatóak szét, egyik a másiknak feltétele, viszonyítási alapja, egyszerűen nem létezhetnek egymás nélkül. Az egész világunk, és benne mi magunk is rendezettségre törekedve állandóan változunk, illetve magunkban hordozzuk a változás lehetőségét. Ugyanakkor a jin és a jang két pólusa nem feleltethető meg a keresztény kultúrkör jó és gonosz fogalmainak; esetleg csak annyiban, hogy a jin és jang egyensúlya a jó, és ezen egyensúly hiánya a rossz.

Mi magunk is összetett személyiségek vagyunk, különböző, egymás ellentéteit képviselő tulajdonságokkal, érzelmekkel, igényekkel, melyek közül mindig az a minőség vagy működés erősödik fel bennünk, ami az adott körülmények között a leginkább szolgál minket, érdeklődésünket, céljainkat. Mint például egy vezető számára fontos, hogy megértse munkatársait, és jó kapcsolatot alakítson ki velük. Ugyanakkor bizonyos helyzetekben félre kell tennie az empátiáját, és a siker érdekében határozottan, talán érzéketlenül fellépnie, döntést hoznia.

Személyiségünknek vannak olyan tulajdonságai, amikre rálátunk, és részünkként ismerjük el, míg vannak olyan elemei, melyek sötétben maradnak előttünk, és amiket nem ismerünk el sajátunknak. Ez utóbbiakat szokás vakfoltoknak nevezni. Nem vagyunk egyformák. Abban sem, hogy kinél mekkora a világos, illetve sötét terület aránya.

Azok, akik sokfélének látják magukat, elismerik, hogy különböző helyzetekben akár egymással ellentétes tulajdonságokat is mutatnak, vagyis tudják, hogy mindkét pólus bennük van. Ennek jutalma a rugalmasság, a változásra való képesség. A rugalmas, egészséges énkép erős személyiséget feltételez. Erő és bátorság kell ahhoz, hogy meg merjük magunkat ismerni, és el is tudjuk magunkat fogadni. Annak a tudása, hogy ellentétes, általam „jónak” illetve „rossznak” ítélt tulajdonságok is bennem vannak (együttérző vagyok, de időnként kegyetlen is tudok lenni), sokszor belső feszültséget okoz. Önismeretre, belső erőre van szükség ahhoz, hogy az ellentétes dolgok integrálásából eredő rossz érzéseket el bírjuk viselni.

Persze sokan vannak, akik inkább egyfélének és nagyon következetesnek gondolják magukat, korlátozott, rugalmatlanabb, merevebb énképpel rendelkeznek. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy abszolút állításokat fogalmaznak meg magukról, mint „én soha/ mindig/ csak … vagyok”. Az ilyen állítások mélyen, rég megtanult és elhitt dolgokban gyökereznek, abban, hogy valamikor régen elhittük vagy megtanultuk, hogy nekünk valamilyennek kell lennünk, és később már meg sem vizsgáljuk az állítás valódiságát.