ELHATÁROZÁS, 1. rész
„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatódzva, ki ahogy éppen tud.
… Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.” – Hermann Hesse
Mennyire unjuk már a helyzetünket? Unjuk-e már eléggé? Van-e energia és kíváncsiság bennünk a változásra? Itt az ideje, hogy meghozzuk az elhatározást! Vágjunk bele! A motiváció követi a cselekedetet, és nem fordítva – különösen akkor, ha kíváncsiak és nyitottak vagyunk, és beengedjük, felismerjük a csodákat, amik velünk történnek.
Nem kell mást tennünk, mint kimondani, megerősíteni: „Kész vagyok a változásra. Kész vagyok … (valamit megtenni). Kész vagyok feladni minden ellenállást.” A szándékaink mindent meghatároznak. Ez egy nagy erő. Ne feledjük, nem válhatunk boldoggá, csak boldogok lehetünk. Itt és most.
A korábbi fejezetben már említettem, de annyira fontosnak tartom, hogy itt is megismétlem: A mi dolgunk a MIT és a MIÉRT megfogalmazása, a HOGYAN és a MIKOR már nem a mi feladatunk, azt nem tudjuk meghatározni. Ezért ne is törekedjünk rá, ne is törődjünk velük.
Mit is szoktak mondani? „Lépjünk ki a komfortzónánkból!” Hú, de nem szeretem ezt a szót, komfortzóna! Hiszen, ami komfortos, abból nem akarunk kilépni. Azért kell, érdemes ebből a zónából, vagyis állapotból kilépnünk, mert valójában nem komfortos számunkra, csak ismert és megszokott. Ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy jó is nekünk. Azt hisszük, kevesebb energiát igényel benne maradni, mint kilépni. Pedig nem. Sőt, én hiszem, hogy több erőnket viszi el. És ráadásul semmilyen új lehetőséget, új élményt vagy kalandot nem tartogat a számunkra. Ez egy ál-komfort zóna, annak az illúzióját kelti bennünk, hogy kényelmesen vagyunk, hiszen a lehető legkisebb ellenállás irányába mozdulunk el – azaz benne maradunk abban, amiben – holott saját, belső önmagunkkal éppen ez jelenti a legnagyobb, legtöbb feszültséget okozó ellenállást. Persze az is igaz, hogy aztán annyira képesek vagyunk hozzászokni a helyzethez, hogy ez az ellenállás minimálisra csökken, és az válik számunkra kényelmessé, amit nem szeretünk. De azért mindig előjön bennünk a változtatás igénye, ugye? Ez nekem azt mondja, hogy a konfliktus nem tűnik el teljesen.