ELHATÁROZÁS, 2. rész

 

Miért van az, hogy csak akkor vesszük rá magunkat a cselekvésre, a változtatásra, amikor már nagy a baj? Amikor a helyzet már kibírhatatlan, elviselhetetlen, kezelhetetlen, és csak egy hajszál választ el minket a robbanástól, a tragédiától. És ez még a jobbik eset, mert sokunknak magát a robbanást is át kell éljük, hogy az végre kicsit fejbe kólintson minket.

Tudjuk jól, hogy elhagyni és megváltoztatni a számunkra ismert és megszokott életet, erőfeszítést igényel, ami – őszintén szólva – cseppet sem kényelmes. És mindemellett még azokkal a gúnyolódásokkal, ellenkezésekkel is szembe kell néznünk, amiket azoktól kapunk, akik ragaszkodnak a régihez.

Az emberi természet olyan, hogy mindaddig nem válik nyitottá a változásra, míg a dolgok valóban és véglegesen el nem romlanak, és már annyira kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy képtelenné válunk a megszokottat továbbvinni. Ez épp annyira igaz az egyénre, mint a társadalomra. Várunk a traumára, a krízisre, a veszteségre, a betegségre, a tragédiára, míg végül annyira mélyre kerülünk, hogy talán vesszük a fáradtságot és a bátorságot a szembesüléshez, kik is vagyunk, mit is csinálunk, hogyan élünk, mit érzünk, miben hiszünk és mit tudunk, azzal a céllal, hogy valódi változásba kezdjünk. Sokszor a legrosszabb forgatókönyvnek tartjuk a változtatást, ami támogathatná az egészségünket, a kapcsolatainkat, a karrierünket, a családunkat, a jövőnket. De valójában mire várunk? Mit remélünk? Elkezdhetjük a tanulást és a változást a fájdalom és szenvedés talaján, de belevághatunk örömmel és inspiráltan is. Legtöbbünk az elsőt választja. A másodikat választva mindössze az szükséges, hogy felkészítsük az elménket arra, hogy a változás némi kényelmetlenséggel, kellemetlenséggel jár, egy kiszámítható rutin megszakítását jelenti, és időszakos bizonytalanságot okoz. Szeressük, becsüljük magunkat annyira, hogy előbb tesszük meg az első lépést!

Kutatások bizonyítják, hogy képesek vagyunk megváltoztatni az agyunkat – és ezáltal a viselkedésünket, hozzáállásunkat és hiedelmeinket – csupán azáltal, hogy másként gondolkodunk, vagyis a környezetünk megváltoztatása nélkül is. Sőt, nem csak erre vagyunk képesek. Mikor valóban fókuszáltak és céltudatosak vagyunk, akkor az agyunk nem tud különbséget tenni a belső világunk és a között, amit a külvilágban tapasztalunk. Azaz a gondolataink válhatnak a tapasztalásunkká.