AHOGY MAGUNKKAL BÁNUNK, 1. rész

 

Az önszeretet valahol ott kezdődik, mikor végre abbahagyjuk önmagunk állandó kritizálását és becsmérlését. Éppen ez a szokásunk tart minket fogva abban az állapotban, amiből szeretnénk kikerülni. Valljuk be magunknak őszintén, hogy állandóan leszóljuk és szidjuk magunkat, csak a hibáinkat keressük, amiken változtatni akarunk, amiken változtatni kell. Ez áll a fókuszunkban, ezzel töltjük időnket, energiánkat, és veszítjük el teljesen az erőnket és a kedvünket. Csak egyetlen mindennapi példa, hogy miért nézünk tükörbe. Legtöbbször, hogy megnézzük a pattanásainkat, a ráncainkat, a fogunkban lévő ételmaradékot, az orrunkon nővő szőrszálakat, egyszóval azt, hogy min kell változtatni, mit kell rendbe tenni, javítani. És a legkevesebbszer azért, hogy elégedetten és boldogan megerősítsük, úgy szeretjük magunkat, ahogy vagyunk.

Sok-sok éven át én is ezt tettem. Mármint bíráltam magam, számba véve a hibákat, amiket elkövettem. Állandóan. Este munka után egy pohár bor mellett, reggelente kocogás vagy tornászás közben, vagy amikor főztem, vasaltam és más házimunkát végeztem. Persze észre sem vettem, mit csinálok. Sokszor nem is tudatosult bennem, ha pedig mégis, akkor azt hittem, hasznos dolgot csinálok. Hiszen összeszedem a gondolataimat, számba veszem a történéseket, amikből levonom a következtetéseket, hogy min kell javítanom. Vagy átgondolom a feladataimat, hogy milyen problémákat kell megoldanom. Bántottam és bíráltam magam a tökéletlenségeimért, az esetleges sikertelenségeimért. És egy percre sem volt megállás. Nem tartottam szünetet, csak akkor, mikor éppen a probléma megoldásával voltam elfoglalva, vagy elhessegettem a gondolataimat valamilyen társas időtöltéssel. Most ezt így leírva, azt gondolom, igazán őrülten hangzik.

De miért csináljuk mindezt? Miért egy negatív lemezt játszunk állandóan a fejünkben, mondogatva az egyszemélyes drámánk állandó monológját? Miért nem állítjuk meg néha ezt a lemezt, hogy csend legyen? Sőt, esetleg le is cserélhetnénk azt valami pozitívra és szerethetőre.

Persze az egész társadalmunk ilyen. A negatívumokra fókuszál. Az orvos nem az egészséggel, hanem a betegséggel foglalkozik, a közgazdászok a költségeket és nem az értékeket elemzik, a templomban a meggyónandó bűneinkről adunk számot az örömeink helyett, a médiában csak a tragédiáknak van hírértéke, a személyiségfejlesztésben a stressz és a kiégés megoldásával foglalkozunk …

Vigyázzunk! Amit keresünk, azt meg is találjuk! Amire fókuszálunk, az válik a valóságunkká, azt tápláljuk, az növekszik bennünk! Ne feledjük, mi választjuk a gondolatainkat! Végezzünk szellemi nagytakarítást! Vizsgáljuk meg gondolatainkat! Ami már nem szolgál minket, azokat engedjük el! Illetve nézzük meg, valóban igazak-e ezek a gondolatok, és, hogy kik lennénk, kik lehetnénk ezek nélkül a gondolatok nélkül! Ehhez érdemes visszamenni a „Tudatosságunk növelése 5. Gondolataink felismerése” c. fejezethez.