AHOGY MAGUNKKAL BÁNUNK, 2. rész
Amit itt még érdemes átgondolni, hogy vajon honnan származnak ezek a magunkat bíráló és bántó gondolatok, kijelentések. Sokan ezekhez hasonló mondatokat mondogatunk magunknak állandóan: „Kövér vagyok.” „Nem vagyok elég okos.” „Hogy lehetek ilyen ügyetlen.” „Elképesztő, hogy milyen nehéz a felfogásom.” „Mindig mindent elrontok.” „Nekem semmi nem sikerül.” „Jaj, de szerencsétlen vagyok.”… Kitől és mikor hallottuk először ezeket a mondatokat? Vissza tudunk emlékezni a legkorábbi emlékünkre, amikor megkérdőjelezés nélkül elhittük őket? Mióta tápláljuk és dédelgetjük magunkban őket? Mennyire igazak ma ezek a gondolatok? Mennyire bántanak minket ezek a gondolatok? Vagy mennyire szolgálnak minket? Milyenek lehetnénk ezek nélkül a gondolatok nélkül? Ezeknek a rögzült gondolatoknak a felismerése és vizsgálata segít abban, hogy képesek legyünk elengedni, finomítani rajtuk, és minket támogató és szerető gondolatokra cserélni őket.
Emellett nagy szerepet játszik az önbíráló gondolataink kialakításában, hogy elhittük, elhisszük az állandó összehasonlításon alapuló versengés létjogosultságát és szükségességét, hogy ez a versengés jó és egészséges, hiszen ez visz minket előre. Pedig a versengés csak akkor jó, ha ösztönző, és nem le- vagy visszahúz minket, mert magunkat kevesebbnek, rosszabbnak, szerencsétlenebbnek, sikertelenebbnek, csúnyábbnak, kövérebbnek … gondoljuk. Az állandó összehasonlítgatás legtöbbször negatív megítéléshez vezet. Ez az egyik alapja az állandó kritizálásunknak, amit nem csak magunk felé, de a környezetünk irányába is gyakorlunk. Hajlamossá tesz minket arra, hogy mindent negatívan ítéljünk meg, rombolva az önbecsülésünket, és mind bizonytalanabbá, bátortalanabbá, zártabbá, megcsömörlöttebbé váljunk, így akadályozva magunkat abban, hogy erőnket és legjobb tudásunkat felhasználva elinduljunk valami jobb felé. Ez az oka annak, hogy rendszerint csak alacsony célokat merünk kitűzni magunk elé, amik nem is motiválnak minket igazán.
Vegyük észre, hogy mi magunk vagyunk okozója a kisebbrendűségi érzésünknek. Senki más nem tud bennünk kisebbrendűségi érzést kelteni, ha mi magunk nem adunk rá engedélyt. Ugyanakkor ezt igen gyakran megtesszük, egyszerűen annak következményeként, hogy saját magunknak is megengedjük azt.
A kisebbrendűségi érzésünkből táplálkozó érdemtelenségünk és hitetlenségünk sokszor megakadályoz minket abban, hogy elfogadjuk a jót. Elfogadjuk a jó gondolatokat, a jó érzéseket, azokat a jó és örömteli eseményeket, amik velünk megtörténnek. Hányszor mondjuk önkéntelenül, hogy „Ó, köszönöm, én ezt igazán nem érdemlem meg.” vagy „Ez egyszerűen nem lehet igaz, ezt nem hiszem el!”, „Ez biztosan nem velem történik.” „Egyszer minden jónak vége szakad.” „Ennek még biztosan meg lesz a böjtje.” Pedig, igen is, minden lehetséges. És mindannyian a jót érdemeljük, nem pedig a rosszat. Vegyünk észre és üdvözöljünk, fogadjunk minden jót feltétel nélkül!