KÜLSŐ VALÓSÁGUNK MEGTEREMTÉSE, 1. rész
Mi magunk teremtjük valóságunkat. Minden, ami körülöttünk létrejön az a belső világunk leképeződése, materializálódása.
Nekem az egyik legfrissebb felismerésem azzal kapcsolatban, mennyire igaz is ez, hogy ami bent, az kint, szintén a korábbi munkáimmal kapcsolatos. Valahogy mindig olyan munkahelyeken dolgoztam, amelyek elég merevek, szabályozottak voltak, egyáltalán nem volt rájuk jellemző a fiatalos lazaság, mint ahogy – legyek őszinte – rám sem. Ugyanakkor mindig olyan feladatokat kaptam, amik valami teljesen új létrehozásáról szóltak, ez pedig megfelelt a bennem lévő erős vágynak az újításra, hogy kitörjek a megszokottból, átalakítsam és jobbá tegyem a dolgokat, a környezetemet. Amilyen én voltam, olyan volt a munkakörnyezetem is.
Külső valóságunk megteremtése közvetlen kapcsolatban áll azzal, ahogyan magunkkal bánunk, ahogyan magunkkal kapcsolatban érzünk, és amit magunkról gondolunk. Azt kapjuk, amire érdemesnek tartjuk magunkat, vagyis amennyire elfogadjuk és szeretjük magunkat. Elhisszük-e, hogy jó dolgok történhetnek velünk? Hogy mi arra érdemesek vagyunk? És érdemesek vagyunk rá akkor is, ha azért nem dolgozzuk halálra magunkat, ha azért nem szenvedünk meg? Értsük már meg, hogy a szenvedésünkkel nem tudunk boldogságot venni, bármennyire is ez égett a tudatunkba. Kérdőjelezzük meg azt a hitünket, hogy előbb bizonyos feltételeket teljesítenünk kell, mielőtt boldogok lehetnénk. Ez az állandósult igényünk nem engedi, hogy valóban jó világot teremtsünk magunk számára. A még több sosem lesz elég, mindig ki fogunk találni újabb és újabb feltételeket. Holott itt és most, a jelenben létezik csak a valóságunk, aminek semmi köze nincs a jövőnkhöz. Minél többet adunk a mának, annál többet is kapunk tőle.