Kételyek és elbizonytalanodások, amikkel mindannyian találkozunk minden nap. Én is kételkedem, akar egy levél vagy e-mail megírásánál (vajon megfelelő a nyelvezete, az üzenete), egy bejegyzés megjelentetésekor (vajon elolvassa ezt bárki is), szakmai üzleti tárgyaláson (vajon tisztán, érthetően és jól érvelek, jó irányba halad a beszélgetés), sőt még egy coaching folyamatban is (vajon valóban a leghatékonyabban segítem az ügyfelemet).
Máskor meg az elbizakodottság kisördöge jelenik meg, a túlzott önbizalomé, büszkeségé.
Ilyen esetekben mindig arra fókuszálok, hogy mindezt miért is csinálom, mi a célom, mit tartok fontosnak, a feladatomnak és elhivatottságomnak. Ez pedig a szeretet, az öröm, mások támogatása abban, hogy jobban értsék saját magukat és a tetteiket.
A félelmeink nem rosszak, sőt támogatnak minket. Például a félelem segít minket, hogy ne sérüljünk meg, ne érjen minket baleset.
Ugyanakkor nem jó, ha félelmeink eluralkodnak rajtunk, és meghatározzák tetteinket. A félelem megbénít, inaktívvá, lemondóvá tesz.
Gyakran megesik, hogy előre eldöntjük a terveink kimenetelét, vagyis azt, hogy úgysem sikerül, és anélkül hogy megpróbálnánk, le is teszünk róluk. Így szabotálva, hogy megvalósítsuk célunkat, előre jussunk, fejlődjünk.
A minap beszélgettem egy ismerősömmel, aki mesélt egy barátjáról, aki online fizetős tartalmakat szeretne készíteni, de visszatartja az, hogy ezeket a tartalmakat könnyen „lenyúlják”, és ingyenes oldalakon kínálják. Igen ez valóban megtörténhet. De valóban ezért ne csinálja meg, amit szeretne? Hiszen ezzel elesik attól az eredménytől is, hogy lesznek, akik megvásárolják ezeket az online tartalmakat, sőt – ha elégedettek – akkor további igényekkel és megrendelésekkel keresik meg őt.
Általánosságban is igaz (gondoljunk akár csak a munkahelyi projektek előkészítésére), hogy elsősorban a rossz, negatív kimeneteli lehetőségeket vesszük számba, ami sokszor teljesen elbizonytalanít bennünket. Ha ezek alapján döntünk, azzal elzárjuk magunkat a jó és pozitív eredményektől, hogy a kellemes meglepetésekről ne is beszéljünk.
Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy ne legyünk körültekintőek. Csak annyit, hogy ne a félelmeink irányítsanak és határozzák meg döntéseinket, sőt az egész életünket, mert azok nem tudnak minket motiválni.
Régóta az egyik kedvenc viccem nyuszika és a létra története, ami kiválóan leírja ezt a viselkedési mintánkat.
A vicc így szól:
A Nyuszika elindul, hogy kölcsönkérje a Medve létráját. Már útközben elkezd azon morfondírozni, hogy vajon majd mi fog történni, ha odaér a Medve házához:
„Biztos nem adja oda a létráját, mert neki is szüksége van rá. Vagy az is lehet, hogy már kölcsönadta valaki másnak. Vagy egyszerűen elvesztette, vagy összetörte. Különben is a Medve nem szívesen adja kölcsön a dolgait másoknak. Minek is megyek én oda, még az is lehet, hogy nem találom otthon…” És egész úton hasonló gondolatok járnak a fejében, míg aztán végre odaér a medve házához. Becsönget az ajtón. A Medve ajtót nyit, de még köszönteni se tudja Nyuszikát, mert ő azonnal így szól:
„Tudod mit medve? Akkor tartsd meg magadnak a létrádat, nekem nem kell.”